|
Leírás
1996-ban az El Grande (Hans-in-Glück) kiadásával egy új játékmechanizmus mutatkozott be a táblás játékok körében: a területek irányítása (ellenőrzése). Más szóval a játékosok a színüknek megfelelő kis bábukat helyeznek el és mozgatnak a területekre osztott táblán. Bizonyos előre lefixált eseményekkor ezeket a zónákat értékelni kell és az a játékos, akinek a legtöbb bábuja van az adott helyen, győzelmi pontokat kap. A San Marco éppen ilyen játék és csak úgy, mint elődjénél, a lehetséges cselekvéseket kártyák irányítják, de itt az alkotók bemutattak egy kis csavart, ami igazán újszerűvé és érdekessé teszi a játékot. A következőkben a három-játékos változatot ismertetjük röviden.
Minden játékos kap a színének megfelelő 25 fa kockát (nemesek) és két hidat. A játéktábla Velence térképét ábrázolja (technikai okok miatt kis módosításokkal), ami 6 kerületre van osztva és csatornák választják el őket egymástól. Kezdés előtt minden játékos (kockadobásoknak megfelelően) elhelyezi 8-8 kockáját a táblán, azután következnek a hidak, saját kockákkal megjelölve, hogy a játékosok emlékezzenek rá, melyik híd kihez tartozik.
A játék három részből áll, ami alatt a játékosok váltogatják a felosztó valamint az első és második választó szerepét. Mindegyik rész körökre oszlik, amikor is az osztó felvesz (véletlenszerűen) 6 akciókártyát és 4 büntető (limit-) kártyát, felosztja őket 3 csomagra - ahogy akarja - és felajánlja őket az első választónak, aki mérlegeli a három ajánlatot és kiválasztja az egyiket közülük. A büntetőkártyákat az asztalon hagyja (ha már volt neki, akkor hozzáadja azokhoz), majd végrehajtja a kártyákon jelzett akciókat, egyiket a másik után, olyan sorrendben, ahogy akarja. Most a 2. választó nézi meg a két megmaradt ajánlatot és választ, majd cselekszik a fent leírt módon. Végül az elosztó veszi föl a megmaradt csomagot és hajtja végre az akcióit.
A különböző lehetséges cselekvések a következők:
Az ún. városrészkártyák lehetővé teszik, hogy a játékos elhelyezzen egy kockát az ábrázolt városrészbe, vagy (ha akarja) onnan átviheti saját hídjai valamelyikén egy közvetlen szomszédos városrészbe.
A hídkártya felhasználásakor két szomszédos városrészt köthetünk össze egy saját híd építésével. Ha a készlet (12 db) már kimerült, akkor a játékos elveheti valamelyik ellenfél hídját.
A megfutamítás-kártyával kicserélhetsz egy ellenséges kockát a sajátodra bármely választott körzetben.
A száműzéskártyával választhatsz egy városrészt, dobhatsz egy kockával és az annak megfelelő számú kockát (nemest) távolítasz el, de az a kockázat is benne van, hogy esetleg a saját kockáid közül is veszítesz.
A dózsekártyával lehet mozgatni a dózsebábut, és értékelni azt a városrészt, ahol befelyezi a mozgását. A táblán minden egyes városrészhez tartozik két szám (pl. 8/6 vagy 7/4 stb.). Akinek a legtöbb kockája van az adott városrészben, megkapja a magasabb értéket győzelmi pontok formájában, a második játékos a kevesbb pontot, a harmadik nem kap semmit.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy az osztónak két lehetősége van: készít három hasonló (kiegyenlített) ajánlatot, vagy három nagyon is különbözőt, ahol az erősebb akcióhoz magasabb büntetőpont jár. Más szóval, ha te akarod a legjobb akciókat, el kell fogadnod a büntetéseket is!
Az első fázis addig tart, míg egy vagy több játékos elérti a 10 büntetőpontot. Akinek kevesebb van, mint 10, megkapja győzelmi pontként azt a különbözetet, ami a legtöbbet gyűjtött játékos és közte van. (Remélem érthető volt!) Az a játékos, akinek a legkevesebb büntetés pontja van, még végrehajthat egy száműzés akciót úgy, mintha lenne hozzá kártyája. Ekkor a játékosok szerepet cserélnek és kezdődik a második, majd a harmadik fázis. Azután minden egyes körzetet újra kell értékelni (épp úgy, mintha a dózsebábuval tennénk) és az nyer, akinek a legtöbb pontja gyűlik össze.
A négyjátékos verzió sokkal gyengébb: mindig 3 fázis van, ahoa játékosok lehetnek első vagy második osztók és első vagy második választók. Az osztók felvesznek 5 akció- és 3 büntetőkártyát és két paklit csinálnak belőle, amit azután felajánlanak a választóknak. Az első választó cselekszik először, majd az első osztó, utána a két maradék játékos teszi meg a lépéseit. A csomagokat egyidőben készítik el, vagyis ez azt jelenti, hogy a második osztó nem tudja, hogy fog kinézni a tábla, miután az első választó és osztó megtették a lépéseiket. Ezt a szabályt valószínűleg annak érdekében vették bele a játékba, hogy ne legyen sok "holtidő" a körök között, de ez elég rossz taktikai hátrányt is jelenthet. Ezen kívül minden más ugyanúgy működik, mint a háromjátékos verzióban.
Azzal, hogy úgy kell elosztani a kártyákat, hogy közben tudod, hogy a másik által eldobott csomagot kell felhasználnod, nagyon megnehezíti a taktikai döntéseket. Azonkívül, hála a kártyák használatának, minden játék különböző lesz. Olyan játék, amely egyaránt élvezhető családok és tapasztaltabb játékosok számára is, és biztos, hogy egyike a legjobb "háromjátékos-játékoknak", amennyiben erre a számra tervezték, és csak később tették alkalmassá 4 ember számára is.
Összehasonlítva az El Grande-val, itt sokkal magasabb a szerencsefaktor: ha a játéknak egy kritikus pontján az osztó olyan kártyákat húz, amik számára haszontalanok, nem túl sok mindent tud csinálni. A játék vége felé ez hatással lehet az egész játékra is.
De a fő probléma a négyjátékos-verzió: nem mintha így rossz játék lenne, de az elosztás és választás sorrendje nem működik olyan jól, mint a háromjátékos változatnál, főleg ha ez utóbbit már előbb próbáltuk és értékeltük.
Bidu
|
|
